Lendvai & Lendvai-Nemec

 

Körforgás

Hópelyhek szállnak az égben
Hópelyhek mik esőbe érnek
Földre érve pocsolyává válnak
Nem vagy kedveltje a világnak.

Napsugár világít a felhőn át
Fénye szemembe melegséget ád
Narancssárga színben pompázó táj
Boldogsággal tölti szívem a világ.

Szürke felhők közül eső szitál
Ködös tájból csak pár lépés mit látsz
Arcodról víz csorog, nyeled a könnyed
Siratni érdemes ahogy a világ könnyez.

Falevél száll az ágak között
Falevél mi a földre szökött
Jobb sorsa volt tavaszelőn
Amikor ágakból szökelt elő.

Társasága volt növénye virága
Méhek jártak sokszor vendégségbe nála
Elmúlt a virágnak gyönyörű világa
Elhervadt azért hogy egy gyümölcs szülessen világra.

Magja köré édes húst teremtett
A húst lezárta kívülről a természet
Pirosban csillogott a napra nevetve
Mert ő volt a barátja ki megérlelte.

Fejlődött gyümölcshúsa édesen
Addig míg ága mi szülte vérmesen
Lerázta magáról, súlyától terhesen
Földre pottyant élettől mentesen.

Várta egyre édesebben
Hogy sorsa bevégeztessen
Valami, valaki bekebelezte
Csak a magja maradt a földön fekve.

Mosolyog magában a természet
Hisz ennek így is kellett lennie.
A mag az élet lényege
Belőle nőhet új fa, méretes.

Mi sok évszak vándorlása alatt
Óriás gyümölcstermelővé válhat.
Ágaiból falevél és virág fakad
S a körforgás így szépen halad.

Csak a természet nincs magában
Azóta hogy ember született világra
Megzavartuk a környezetünket
Azzal hogy létezésünk egyre kényelmesebb.

Tenni azért hogy a föld éljen
Csak összefogva, kéz a kézben
Lehet és érdemes, mert az élet a lényeg
Minek a bölcsője lenne ez a hely min élek.

Eső esik siratja az életet,
Könnyezi sorsát és sorsunk mi elveszett
Remény azért marad ,míg él a természet
Feltámadhat azért, mert ellene vétkeztek.

Sikítva várjuk majd a napfelkeltét
Emberek voltunk kik egykoron még
Mint gyermek kit a természet szült
Éltünk és fejlődtünk a természettel együtt.

Aztán egy óvatlan pillanatban
Az ember feladta azt mi a sorsa
Ellen fordult annak a világnak
Mi élőhelye, mi saját világa.

Ez mit a természet nem tűrhet, hiába
Sorsok vannak kezében s válaszra várnak
Összefog egy hatalmas erő az ember ellen
S kitaszítja azt ki erkölcstelen jellem.

S ha eléri azt hogy az ember érezze
A föld az egyetlen hely min létezhet
S sorsáért felelős mert ezt kölcsönbe kapta
S tovább kell adnia hogy más is láthassa.

Akkor a napfény, a hó, az eső
Minden évszak mi egymás után jön
Ismét időben, rendben teszi a dolgát
S megnyugszik a természet ha vigyázunk jól rá.

Eső mi szitál és áztatja a földet
Nem ellensége hanem barátja ismét a földnek
Itatja a növényt az állatot s az embert
S csak akkor esik ha a földnek víz kell.

A hó mi valaha latyakba végezte
A hideg tél elől a magokat védje
Segítsen átvészelni az időt
Ami eltelik a megújulás elött.

Tavasz beköszöntével
A napsugár korszak érkezett el.
S a sötétség helyett a szíveket a napfény tölti fel.
A körforgás a végét nem éri el.

 

 

 Karácsony ünnepe

Az ünnep mi asztal köré ülteti az egész családot
Az ünnep mi fenyőillattal árasztja el a világot
Az ünnep mi fényével ámítja a gyermeket
Az ünnep minek öröme valahol elveszett.

Zöldebb a fenyő mi tartja a díszeket
Zöldebb a fenyő mi szobánknak dísze lett.
Zöldebb a fenyő, mint a nyári rét
Zöldebb a fenyő, pedig sárgul rég

Fehér az abrosz az ünnepi asztalon
Fehér a jégvirág a tiszta ablakon
Fehér a hó mit vár a gyermek
Fehér, mint lelke a gyermekeinknek.

Arany a színe a karácsonyi dísznek
Arany a jelképe a koszos pénznek
Arany a jelleme a gazdag embernek
Aranynak mondjuk a szeretet gyermeket.

Fekete az éj min ragyognak csillagok
Fekete a tér mit a fény elhagyott
Fekete a föld mire hó nem hullott
Fekete az óra mi halált hozott.

Ezüst fényével a csillag felragyog
Ezüst a díszítés az ajándékokon
Ezüst az idősödő hajának színe
Ezüst a csillagszóró elégett fénye.

Vörös a nap mi reggel ébred
Vörös a vér mi a sebből éled
Vörös a sapka mit a mikulás visel
Vörös a láng mi a kandallóban figyel.

Elmúlik az ünnep gyorsan, mint az élet
Elmúlik a mikulást váró gyermek kedve
Elmúlik a jégvirág, ha a télnek vége.
Vajon az emberi szeretet elmúlt végleg?

2008.december

 

 

 Havazás

Az égi sötét birodalom
Mi túlcsordult önmagán
A földi éj feketeségét
Hófehérbe vitte át.
…

Fekete felhők az égen
Gyülekeznek, mint legyek
A napot színezik éjbe
Seregbe állítva a sötétet.

Mint túltömött gyomor
Úgy fordul ki magából
Fehér fagyot szór a légbe
Fehérrel takarva el a sötétet.

Az ejtőernyős vízcseppek
Mik a felhőkből érkeznek
Oly súlytalan hullnak alá
Mint ahogy ég a gyertyaláng.

Nyomot hagy a sötét földön
Nyomot hagy a kifordult bendő.
A tiszta hó mi fentről érkezett
A sötét nagyköveteként létezett.

A fehér mi a feketéből született
A feketét festette a földön fehérre.
S a kicsordult felhő színe tisztul
Azzal hogy a belseje a földre hull.

Az ég színe a naptól festődött
A felhő mi takarta beszíneződött
S az éjszín a naptól vált világra
A sereg elvonult hó maradt utána.

A földre költözött fehér hatalom
Átrendezte a lenti birodalom
Erőviszonyait, mit eddig uralt a félelmetes éj
Most a fagyos hideg tisztaságé.

Az égben történt színváltás
Napfényben küldi a földre az áldást,
Mi nem éppen barátja hidegnek fagynak
A fehér havat olvasztja latyakra.

A gyorsan olvadó hófehérség
Újra teret enged, ha jön a sötétség
A napfény mi szolgája az égnek
A havat olvasztva szolgálja a sötétet.

 

 

 Boldog névnapot Melinda

Neved napján köszöntelek téged,
Szerelmemet kit megáldott az élet.
Kérdezed meglepve , miről beszélek
Megáldott három gyermekkel, s vélem.

Öten élünk együtt mint barátok szépen
Ezért négyen köszöntünk e napon téged.
Szeretünk, mert a szeretet éltet.
Éltet téged és éltet minket.

Nevedet mit kaptál lehet hogy nem kérted
De az életre lépéshez ez bélyegez téged.
Viseld büszkén, mert ezzel kell élned
Viseld mert neveddel együtt szeretünk téged.

E jeles napon min köszöntünk téged
Verssel támadok, nem virágot tépek
A virág elszárad és egy élet vész el
Versem szívedhez és elmédhez ér el.

Öten vagyunk együtt, s ez így jó
Mert teljes az élet mit rólunk írt az író
Akkor lesz csupán , ha mi öten
Egymásnak leszünk majd mindig ezután.

 

 

Gyermekem

Mikor megszülettél, féltem
Vér és fájdalom kísért téged.
Érkezésed boldogságot hozott és könnyet
A szívem elraboltad egy egész életre.

Fájdalmad, fájdalmam
Boldogságod öröm.
Könnyeid szívemet őrlik
Két malomkő között.

Mikor megszülettél, féltem
Remény és öröm kísért téged.
Érkezésed kezdete egy reményteli létnek
Míg lehet utadon, kísérlek s figyellek.

Életed, életem
Könnyeid bánatom.
Ha boldog vagy szívemet
Elönti vigalom.

Most itt vagy velem
Éppen születésed ünneplem
Nézlek, hogy alszol
És kicsorog a könnyem.

Álmod, álmom
Terveid vállalom
Életed segítem
A háttérből figyellek.

Arcodon béke és nyugalom
Lelkem ettől virágszínben ragyog
Átül arcomra s bensőmre a békéd
Elfeledem mindazt mi az életben sötét.

Jövőd a tied
Én akkor már nem leszek
De ha te is akarod
Szívedben mindig ott leszek.

Egyszer majd neked is születik gyermeked
Amit most nem értesz egyszer majd megérted
Egyszer majd te is irsz gyermekednek verseket
Egyszer majd találkozunk máshol is úgy hiszem.


2008.11.29.

 

 

 Örökké

Romos városban falak közé zárt sikolyok
Sötét alak az utcán kaszájával csikorog
Lassú és mérges mert élőre nem lel
Kit vigyen magával ha már nincs élő ember.

Háború van vér hús csont zaj füst
Háború van lét múlt holt faj küzd
Háború van élj úgy hogy van ……..
Háború van mért jut most csak tűz.
Háború van mély kút hol a bűn
Háború van még jut jó ha türsz
Háborúban soha nem a vezér küzd.

Árnyéka nélkül sötét alak vicsorog
Kezében szerszáma használatért mocorog
Érzi hogy léte kérdésessé lett
Emberek híján széteshet végleg.

Képvisel valamit mitől már nincs ki féljen
Ez kérdőjelezi meg szükséges –e léte

Háború volt s az ember elvesztett mindent
Vezető szerepét s magát az embert.
Ki élt, alkotot, gondolkodot, s remélt
Eltünt mindez mint a földről a remény.
Sötét minden a romok közt füst
A hold s a nap már fényt se küld
Bolygónk mi egykor életet szült
Végső romlásba halálba tünt.

Sötét alak a romok közt lassan eltünik
A kép mit látok szemem eltűri
Szívemben mély sötét sebet ejt
Mert e rémálom mit látok végzetes jövőt rejt.

A halál ki sétál a romok közt hanyagul
Ő sincs már békében hisz léte halványul
Bolygónk hol éltek emberek boldogul
Néhány idióta kezétől sikítva pusztul.

Évek mik eseményt nem hoznak, csak a reményt e bolygónak
Képek mik egykoron csak szép regényt rajzoltak
Kifestik magukat de embert többé nem alkotnak.
S a világ szíve talán örökre doboghat.

 

 

 Elment

( Breyer Zoltán emlékére)


Nem engededünk, de menned kell.

Ismét távozott valaki közülünk.
Könnyekkel köszön el tőle szemünk.
Hívatlan vendég ki magával vitte,
Szemét lecsukva ringatta el.

Hangja fülünkbe és szívünkbe csendült,
Ami maradt utána, sötét és mély űr.
Megismerni téged már jobban nem tudunk,
Kiléptél az ajtón s mi maradt, a közös múlt.

Távolból látlak és hallak még téged,
Míg elmém őriz, addig itt vagy vélem.
Nehéz elengedni, mert önző az ember,
Magát sajnálja, mert belőle veszett el.

Zokog a szív, de az arc rezdületlen,
A lélek megcsuklik, hangra nem felel.
Az idő az orvosom, mi ritkán rendel,
S ha gyógyul a seb, az kiszáradt tenger.

Elengedünk, mert menned kell.

  

 

 Kontraszt

Felhők szaladnak vétlen
A napot követi saját fénye.
Az eget színezi lépte kékre.
S a hold a napra vágyik tétlen.

Mindez a földről felfelé nézve,
Kisgyermek szemmel, mely csodálja a létet.

A földön rétek szaladnak kéknek.
A fény az árnyék nyomában lépdel.
Mint víz a partot nyaldossa kéjjel.
A két ellentét egymásba mélyed.

Hang az nem látszik, csak a fény a jel.
Árnyék nem hallatszik, a sötét mélyet nyel.

Fürdök a színben, mi a napból ér el,
Mint kiszáradt virág a harmatos réten.
A fényteli boldogság csak a pillanatnak élhet,A fénytelen homállyal kontrasztot ébreszt.

 

 

 Halottakat látok

Halottakat látok, kik itt élnek köztünk
Lélegzetük hallom s a szívük is zendül.
Szemembe néznek kikkel együtt élem
A mindennapom, s ezt már nagyon félem.
Félem a tudatom s mindazt, mit megélt
Félem a holnapot, mi meglepetést ígér.
S félem a lelkem, ha nem tűz rá a fény.

Fekete-fehérben egy színes vonal vagyok
S a halottak kik figyelnek, sakkbábok és vakok.
Nagyritkán a vonzás egybefon egy színnel
S a halottak nem látják a szívünk ekkor, mint ver.

Halottakat látok, s félek, mert van visszaút
Elfeledni mindent mit az élet szépet nyújt.
Egyszerűbb az élőholt tudatlan nyugalom,
Mint megszenvedni mindent napról napra vadon.
Homályos mozdulatok, mit elkövetnek ők
Színtelen világuk elnyelne, mint hegyet a völgy.

Fogyatékkal élnek, mert vakok a szépre.
Fogyatékkal élnek, mert lusták a létre.
Fogyatékkal élnek, mert feketék s fehérek.
Fogyatékkal élnek, mert a színektől is félnek.

Halottakat látok kik követik egymást,
Halottakat látok kik nem mernek mást
Csak beállni a sorba és követni mindig mást.

Ébresztő, ébresztő, kürtöt fújok.
Ébresztő, ébresztő, hangom zúgjon.
Halottak kik itt vagytok, nyissatok ajtót

Nem kaptok mást, mint Önmagatok
Nem kaptok mást, mint amennyit adtok.
Színeket kaptok a szivárványból,
Öntudatot mi színekre hangol.
Feltámadást s így élőkké váltok,
Kik bátran szenvedik és élik a világot.
Gondolatokkal támadtok egymásra
Érzelmeitekkel vonzódtok egymásba.

Halottakat látok, de egyre kevesebbet.
Megmozdult valami, s az élet felkelt.
Öntudat irányítja mindazt ki ember.
S a halottak maradnak a sírban, mit a föld elnyel.

 

 

 Tél-Nyár

Nyárt búcsúztatva, őszt várva
Tél érkezik, őszt kizárva.
Hideg az est, és hideg a nap.
A nyári meleg csak álom maradt.

A madarak hangja kétséget sejtett,
Az évszakok hiánya félelmet kelthet.
Álatok ösztöntől vezérelt elve
Tévútra vezeti a természet nyelve.

Testük még meleget s élelmet remél.
A nap fénye és melege henyél.
Mint ki eddig jól végezte dolgát
Átveszi helyét a hideg, zord oltár.

Vannak lelkek kiknek ez a végső cél.
Nem keresni azt mi éltet még.
Átadják magukat az eltorzult világnak.
Elvesztik fényüket, meleget kizárva.
Szívüket nem sebzi más csak a jég,
De ez a seb már gyógyulni fél.

A hideg mélyíti és tágítja sebed is.
A tél elűzi még az emlékeket is.
Félelem nincs, mert értelem sincs.
Nem maradt tudat mit elveszíts.

S a test botorkál, kiszáradt, s kihűlt.
A gondolat megszűnt, s nincs mi fűt.
A hideg áthatol, mint lufin a tű.
Az élet megszűnik, mert kihunyt a tűz.

A táj boldog, mert magához fűz,
Emléked elszáll, mint kit valaki űz.
Minden fehér, hideg mint az űr.
Csak az lehet túlélő, aki mindent tűr.

Azt ki túléli a fagy világát,
Az élvezheti később a fagy hiányát.
Sütteti magát a megújult napon,
Csak ki bátor volt és kitartott nagyon.

S mily furcsa, mit a tél elvárt
Áldozat mindig, bánat s magány.
Azt a nyár messzi űzi, száműzi tán.
Boldogság csupán, mit tálcán kínál.

 

 Félelem

Életek lépnek , életek helyébe.
Nézetek lépnek, nézetek helyére.
Tévedtek emberek, s elismerem..
Tévedtek emberek, s elviselem.

Éveket féltek, évektől félve.
Elveim lépnek, elveim helyére.
Tévedtem emberek, s elismerem.
Tévedtem emberek, s elviselem.

Szíveket sértek, szívemmel sértve.
Titkokat sugok, tikokért cserébe.
Tévedek kedvesem, s elismerem.
Tévedek kedvesem, elviseled?

Félek a lélektől, félek a gépektől.
Félek a lényegtől, félek a tényektől.
Félek az élettől, félek az embertől.
Félek hogy vége van annak mi most kezdődött.

Élvezem léptem, titokban lépek.
Nézem a képem, tükörben nézem.
Magamba mélyen keresem fényem.
Lehet a sötétség lehet a végem.

Félek az élettől, mert hírtelen vége.
Félek a gépektől, mert nem értem.
Félek az embertől, mert szíveket tép.
Félek a lényegtől, mert elhídegít.
Félek a tényektől, mert megszigorít.
Félek a lélektől, mert messze repít.

Sötétben fekszem, sötétet kerestem.
Sötét a lelkem, sötét a kedvem.
Világít bennem az értelmetlen.
Világít bennem az érthetetlen.

Tévedek kedvesem, mert bennem kereslek?
Tévedek kedvesem, mert magamat keresem?
Tévedek kedvesem, mert szeretni szeretek?
S ez a sok tévedés elviselhetetlen..

Sötétben fekszem, de a fényre melegszem.
Sötétben fekszem, de a fényre törekszem.
Sötétben fekszem de a nap már felkel.
Sötétben fekszem? Sötét vessz el!

  

 

 Találd meg másik feled

 

 

 

 

 

 

 

Te alszol, én nézlek, kezem kezedbe réved.
Te alszol, én félek, de testem nyugalmat érez.
Te alszol, de hangod holnap hangomra hangol.
Te alszol, én kérlek, maradj mindig a részem.
Te alszol, én nézlek, nyugalmam bebőled éled.
Te alszol és fényed, megvilágítja lénym.
Te alszol én félek, szíved szívemmel érez?

Én alszom, te nézel kezeddel kezemet érzed.
Én alszom, te kérlelsz maradjunk egymásnak végleg.
Én alszom, de hangod, a szívedből szívembe hallom.
Én alszom, te érzed nyugalmam és megnyugtat téged.
Én alszom mint gyermek, s te tiednek érzed lelkem.
Én alszom s majd ébren álmomat tovább élem.
Én alszom, mert nem félek, te vagy ki megvéd tőlem.

Fekszel az ágyban melettem, kezem kezedbe rejtetten.
Éled az életem helyettem, élem az életed helyetted.
Szíved üteme úgy dobban, mint ahogy vérem üti érfalam.
Lelkünk folyton ölelkeznek, mintha sziámi iker lenne.
Boldog csak úgy lehetsz, ha megtalálod másik feled!

 

 

Mi ketten

 

 

 

Szemed tükrözi lelked fényét
Tested eljátsza szíved létét.
Füled hallgatja szavam élét.
Ketten állunk a semmi szélén.

Lábad remeg a szakadék mély s kék.
Kezed fogom s ez téged megvéd.
Hangod csendes mert elnyomja az éj,
Ketten állunk a semmi szélén.

Szívünk üteme mint két gép.
Lelkünk mi két Világ, összeér.
S így e két test mi látszólag mit sem ér,
Büszkén vállalja sorsát a semmi mélyén.

Az ég a földdel egybekél.
A kéz a kézzel egybe ér.
Szív a szívvel egyre él.
Lelkünk örökké egymásnak él.

Ajkad íze számon még.
Lényed fénye szememben ég.
Minden mi érték benned él.
Ketten állunk a semmi szélén.

Az élet csodát nem regél.
Kiváncsi értelmünk dadogva lép.
Testközeledben még van remény.
Nem mi állunk a semmi szélén.

Emberek zavartan néznek felénk.
Békét és nyugalmat látnak belénk.
Nem értik az ő Világuk miért nem miénk.
Csak mi ketten nem állunk a semmi szélén.

Az ég a földdel egybekél.
A kéz a kézzel egybe ér.
Szív a szívvel egyre él.
Lelkünk örökké egymásnak él.

 

 

A Világ szíve örökre doboghat

Romos városban falak közé zárt sikolyok
Sötét alak az utcán kaszájával csikorog
Lassú és mérges mert élőre nem lel
Kit vigyen magával ha már nincs élő ember.

Háború van vér, hús, csont, zaj, füst.
Háború van lét múlt, holt faj küzd.
Háború van mindenhol iszonyú bűz.
Háború van mért jut most csak tűz.
Háború van mély kút hol a bűn.
Háború van még jut jó ha türsz.
Háborúban soha nem a vezér küzd.

Árnyéka nélkül sötét alak vicsorog,
Kezében szerszáma használatért mocorog.
Érzi hogy léte kérdésessé lett,
Emberek híján széteshet végleg.
Képvisel valamit mitől már nincs ki féljen,
Ez kérdőjelezi meg szükséges -e léte.
Háború volt s az ember elvesztett mindent
Vezető szerepét s magát az embert.
Ki élt, alkotot, gondolkodot, s remélt
Eltünt mindez mint a földről a remény.
Sötét minden a romok közt füst.
A hold, s a nap már fényt se küld.
Bolygónk mi egykor életet szült,
Végső romlásba halálba tünt.
Sötét alak a romok közt, lassan eltünik.
A kép mit látok szemem eltűri.
Szívemben mély sötét sebet ejt,
Mert e rémálom mit látok végzetes jövőt rejt.
A halál, ki sétál a romok közt, hanyagul.
Ő sincs már békében, hisz léte halványul.
Bolygónk, hol éltek emberek boldogul,
Néhány idióta kezétől sikítva pusztul.
Évek mik eseményt nem hoznak, csak a reményt e bolygónak
Képek mik egykoron csak szép regényt rajzoltak,
Kifestik magukat de embert többé nem alkotnak.
S a világ szíve talán örökre doboghat.

 

 

 Isten zsebe

Ha ember lennék éltetnének és élnék.
Ha ember lennék féltenének és félnék.
Ha ember lennék, szeretnének és szeretnék
És nem isten zsebében remélnék.

Ha ember lennék síratnának és sírnék.
Ha ember lennék bíztatnának és bíznék.
Ha ember lennék kérlelnének és kérnék.
És nem isten zsebében henyélnék

Ha ember lennék tennék és nem tettetnék,
Ha ember lennék lépnék és nem léptettnék.
Ha ember lennék adnék és nem adatnék
És nem Isten zsebében maradnék.

Lelkem várakozik test és test között

S a hely mi a megálló két út között
Sötét és szűk hely két földi lét között.
Lelkem ideiglenesen isten zsebébe költözött.

Ha ember leszek élek és éltetlek.
Ha ember leszek félek és féltelek
Ha ember leszek kérek és kérlellek
És nem Isten zsebében tévelygek.

Ha ember leszek teszek és cselekszek.
Ha ember leszek lépek és törekszek
Ha ember leszek hiszek és szeretlek.
És nem Isten zsebében öregszek.

Lelkem várakozik test és test között
S a hely mi a megálló két út között
Sötét és szűk hely két földi lét között.
Lelkem ideiglenesen isten zsebébe költözött.

Ha ember vagyok szeretek és szeretni hagyok
Ha ember vagyok teszek és tenni hagyok
Ha ember vagyok hiszek és hinni hagyok
Ha ember vagyok Isten zsebét üresen hagyom.

 

Égre nézve csillagot ...

Égre nézve csillagot kémlelek,
Gondolat remeg a hideg estben.
Bolyong az értelem a fáradt fejben
Nem talál utat a kifelé menetre

Nincs ember kivel, megosztom lelkem
Nincs elme kivel, megosztom tervem
Nincs eszme, mivel osztoznom kellene
Nincs senki ki magamért, szeretne.

Magány a neve ki velem nevet
Magány, mert vele békülni lehet
Magány mi nem más, mint egy téves menet
Jegyet rá mindenki könnyen vehet.

Nincs híve az ismeretlennek
Nincs hite az istentelennek
Nincs színe a gerinctelennek
Nincs bűne az újszülötteknek.

Magány a neve ki velem nevet
Magány kivel bárki, bármikor elmehet
Magány mi nem más, mint egy téves menet
Jegyet rá mindenki többször is vehet.

Mindenki léte megkérdőjelezhetetlen
Mindenki mérge megfékezhetetlen
Mindenki réme megnevesített
Mindenki vére megbetegített.

Természet támad önmagára
Mikor ember született a világra
Felnőtt és szaporodott, mint a féreg
Természet onnantól Isten véled.

Égre nézve csillagot kémlelek
Gondolatom magamban tévelyeg
Kijutni nem tud kaput keresve
S ha kijutna, nem lenne kinek neki, esne.

Magány a neve ki velem nevet
Magány, mert vele sírni is lehet
Magány mi nem más, mint egy téves menet
Felszállsz, és leszállni alig lehet.

 

 

 

 Ablakon kinézve ...

Ablakon kinézve képek futnak a táj színével keveredve
Vonatom robog s a képeket filmként pergetem le lelkemnek.
A nap éppen feltűnik s fénye békével megküldi szívem
De ez a fény tőrként hatol s hunyorogva védekezik szemem.
Szemem csukom, fénytől védem vörös háttért emel ezzel
Elmém nyitom emlék hatol, képeimtől boldog vagyok.
Kattogásra váltanak a képek szépről szépre.
Suttogások vallanak a múltról fehérről kékre.

Lassít a vonatom állomáshoz érve képeim is lassúlva tárulnak elém.
Megállnak emlékeim pillanatképben, s a kattogás is halkul hangja nem jön felém.
Az álló vonatból mint régi emlékek mik nem kellenek s elhagyják elmémet, szállnak ki emberek mind a dolgára siet, elhagyva szerelvényemet elvesznek végleg nekem.
Az állókép mi eddig volt, ismét nekiindul s gyalogol, majd lassan de mohón nekilódul és
Képeim oly sebessen szaladnak mint egy sötét fekete párduc.

Ismét hallatszik kattogás alólam, s ismét érkeznek a képek , valósak.
Lehúnyom szemem s a napba nézek, narancs háttérben érkezik a képzet.
Ritmusok segítik az elmémet, ritmusok miket a sínek s a vonat zenélnek.
Eljut a tudatom egy magasabb szintre, nem látom s nem hallom mint zajong az élet.
Bezárva ablakom, magamba nézek, magamban filmezem mint rejt a mélyem.
Kívülről csak egy alvó ember vagyok, kis gyermek ki rászorul arra hogy védjék a nagyok.
A környezet mi körülvesz csak álom csak képzet, mit belül látok az a valóság az a lényeg.